Versnapló by B

Elment öt órám, alig volt egy mázsa,
Hasítottam, hordtam, raktam szép rakásba.
De míg bemelegítésként a könnyebbel kezdtem,
Fáradtan jött a gond, kikaptam az entet.
Nehéz fába vágta a fejszéjét - mondják,
megtapasztaltam, mikor a vas sikolt már
mikor sír a fém ahogy ütöd a görcsbe,
kalapáccsal segíted, s az ék megy tönkre,
elpattant az éle, hasadt az anyag,
üvöltök a tönkre: ad már meg magad!!
Én voltam a balrogh, képzeletem egy híd,
rámreccsen a kis tönk: You shall not pass here!
Fél órát küzdöttünk, végül megreccsentem,
De mint Narsil a dolgát, elvégezte a fejsze.

Nagyon jól áll a ruha,
de mi hercegnővé emeli
a gyönyörű szemei
s édes mosolya

Vagyok, aki vagyok.
Versek, társasok.
Beszélgetés az éjben,
Csók az ölelésben.
Test-lélek masszírozás.
Szerető társ.

A Fehér Bohóc megint elrontja a süteményt.
Mindig túl sósra sikerül neki.
Sarokba ül és megeszi.
Eszi, mind megeszi, nehezen nyeli
s közben is csak folynak könnyei.

"Pierrot is a stock character of mime and Commedia dell'Arte, a French variant of the Italian Pedrolino. His character is that of the sad clown, pining for love of Columbine, who inevitably breaks his heart and leaves him for Harlequin. He is usually depicted wearing a loose, white tunic. The noticeable feature of Pierrot's behaviour is his naïveté, he is seen as a fool, always the butt of pranks, yet nonetheless trusting. Pierrot is also portrayed as moonstruck, distant and oblivious to reality."
Source and further information:
http://en.wikipedia.org/wiki/Pierrot

Üresség. A kimondott szavak
tompán konganak.

Bőrömbe fagyott idegek
roppannak, törnek. Minden idegen.
Dolgozik az agy, elszigetelt kohó,
parancsokat ad - nincs már dolgozó.
Közöny tengerén sok lassan úszik el,
bomló vízihullák - izomrost és sejt.

Kóbor lélek, ha arra vagy kapható,
szálld meg e testet, olcsón kiadó!
Nem lakja senki, leromlik lassan,
Értékét se mérik, túlkínálat van.
Kiadnám, eladnám szervenként vagy egyben
- valamire csak jó, ha megszületett egyszer.

Verseket bányászok. A múltban sok zárvány emlékhegyek mélyén el van mint ritka ásvány temetve, ásván keresve kutatom utánuk a biteket klikkelek, görgetek, unalom förgeteg el-elmos szüntelen de nem engedek, sok elveszett, beomlott tárnák, elöntött járatok, mily messze juthatok mielőtt könnyet hullatok?

Lelked bársonyán szaggatott rések,
Tépte durva kéz, vágták éles kések.
Néhány év és megannyi veszteség
A nemes kelmén széles a repedés.

Magadban ülsz, halkan dolgozol,
Az anyagban tű, cérna jár, foltozol.
Meg-megremegve, ha véred kiserken
késpenge szájjal varrsz tovább csendben.

A gyűszűt eldobtad, az ujjad már sebes,
Beharapott ajkadról sós patak csörgedez.
Fájdalomba öltöd fájdalmadat,
Zavar a külvilág hangja, képe, szaga.

Hogy betör Hozzád, hogy nem hagy egyedül,
Ráncba fut homlokod, szemedbe harag ül.
Belép a szobádba. Már nem zavaró.
Kötszer az ujjadra, válladra takaró.

Meglepődsz. A vízszintes meglepő, ha kerékpáron ül az ember és halad. Egy pillanatra felrémlik a gyerekkor, egy játszótér, egy csúszda. De akkor nem fájt se kéz, se váll, se búra. Ellenben most fájt a négy méter a jégen, a kereszteződés előtt lent az utcavégen. Meglepő, ahogy lassan a világ tengelye kimozdul, s oldalára áll. A kosárból kihernyózó kerékpárzár, amint előre siet, majd visszanéz rád. A napfény csalóka, bevetted te csóka, hogy bár hideg van, minden rendben. Pedig reggelente a pára ledermed. S meghallod az autót. Még elválaszt egy kanyar, de a kilátás nem pazar, így felpattansz végre és bicód vonod félre...

Ét-vágy. Milyen rettenetes, kínzó állapot, ahogy szemed kutat a konyhaasztalon. Kezednél kenyér. Vaj. Sajt. Karalábé és káposzta. Paprika, saláta. Májas, szalámi és sonka, desszertek csokoládéval, túróval, ízekkel. Tészta és cukor. A szobából, a nihilből kilépve a pokol harmadik köre fogad. Befogad. Az ürességet, a semmit akarod kitölteni, holott csak a gyomrodat terheled. Minden falat - lassan rágod vagy csak nyeled - ízt ad, de elillanó öröme, hiába kapsz utána. Falatot mos le falat. A szívedhez gyomrodon át vezet az út, de gaz verte fel az útját hol vándor se, nem hogy híved se jár. Gyomrod töltöd csak, görcsös a mozdulat, uralnád, de az üresség engedetlen szolga. Lassan áramlik a vér, csak lassan a gyomorba, de nem lesz vértelenebb didergő szíved, tetted ostoba. Állsz, rágsz. Tekintetedben szűköl az értelem, felfogja hogy pótlék s nem gyógyír a kért szelet. Tömheted mind szádba mi van hűtőben és spájzban, enyhülést egy se ád ma. Ami hiányzik az nem nyomelem vagy ásvány - csak csókkal csüngenél szeretőd száján.

A költészet és ami mögötte van. Szívemnek oly kedves minden sora. Sorsát két ember bár messziről kezdi, kapcsolatuk tanár-baráti, majd nemesül akkor is tovább, ha hányja az élet néha mostohán.

Mesterek és tanítványok - Nyáry Krisztián sorozata, 3.rész hatására írva (Babits Mihály és Szabó Lőrinc)